Sarah. xx
Hajnali kettő lehetett, mikor már nagyban aludtam. Ritka, mikor három óránál hamarabb fekszek le, de hosszú hetem volt. Harry-t utoljára múlt hét szombaton láttam, mikor is megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Természetesen igent mondtam, de azóta fel sem sikerült hívnia, csak a szokásos 'sok dolgom van, puszi' szöveget lökte.
Csak azt nem értettem, hogy hogy voltam képes belezúgni egy olyan srácba, aki egy ilyen átlagos lánynak, mint én, elérhetetlen, és mégis ez a fiú volt ott velem aznap este.
A telefonom ébresztett fel az álmok világából. Halk csipogás járta át az egész szobát, mire én ásítva átfordultam a másik oldalamra, hogy megnézzem kinek hiányzok ilyenkor.
Önnek egy új üzenete érkezett. - írta a készülék. Hunyorogva oldottam fel a képernyő zárat, de természetesen sejtettem, hogy ki hiányol.
Harry volt az. "Alszol már, hercegnő?"
Én: "Hála neked most már nem, Styles. És ne hívj így."
Harry: "Úgy hívlak, ahogy akarlak, hercegnő."
Én: "Legalább akkor lehetne ennyi bőr a képeden, hogy hozzám vágsz egy 'bocsit' amiért ilyenkor zaklatod az újdonsült barátnőd. Ráadásul egy hete nem láttalak."Harry: "Az igazság az, hogy egyáltalán nem sajnálom egyiket sem. Feljöhetek?"
Én: "Nincs 69, Styles. Most úgy teszek mintha be lennék rád rágva. Meg egyébként is. Túl kicsi vagy."
Harry: "Nem tudom mi az a 69, hercegnő."
Én: "Játszod itt a szerény vadállatot nekem."
Harry: "Akkor feljöhetek?"
Erre már nem is válaszoltam, hanem csak kikeltem az ágyból. Kinyitottam az ablakomat, és lenéztem. Harry a ház előtt állt, a telefonjával a kezében. Az ablak nyílásának a hangjára azonban felém pillantott.
-Akkor beengedsz?-vigyorgott jó ízűen.
-Mássz fel, Hazz.-mutattam az ablakpárkányra. Harry pár másodpercig értetlenül meredt rám, majd felröhögött.
-Legyen.-vonta meg a vállát, majd átugrott a kerítésen.
Először az alattam lévő ablak párkányára mászott fel. Óvatos volt, ügyelt arra, hogy jó helyre tegye a lábát. Lassan, de maga biztosan haladt felfelé az apró mélyedésekbe kapaszkodva. Végül alig négy perc alatt az én ablakpárkányomon vigyorgott.
-Most már bejöhetek?-mosolygott rám, mire én csak bólintottam. Elálltam az ablaktól, és engedtem, hogy bemásszon a szobába, csak egy baj volt ezzel: nem volt túl nagy rend, így Harry kapásból rálépett valami zacskó félére. Ez magában még rendben is lenne, hogy ha én nem indultam volna meg felé, hogy meg fogjam, nehogy pofára essen. Csak hogy elszámítottam magamat, és én estem rá. Hazza háta hatalmasat puffant az éjszakai csendben, de nevetett, így tudtam, hogy minden rendben van.
-Szóval te így csinálod?-kuncogott.-Meg mondod a pasiknak, hogy másszanak fel, aztán szó szerint letepered őket?-nézett fel rám kérdőn. Két kezemmel a feje mellett támasztottam magamat. Olyan szédítően nézett ki, hogy azt hittem ott esek össze.
-A legtöbben nem másztak fel.-húztam el a számat.-Igazából te vagy az első.-vallottam be végül. Ezzel a megjegyzésemmel Harry-t kissé megleptem.
-Senki sem mászott fel egy ilyen gyönyörűségért?-nézett rám szomorúan, mire én csak elnevettem magamat.
-Ohh, fogd be, Styles!-mosolyogtam boldogan, majd ajkaimat az övéire nyomtam.
Soha nem hittem el senkinek, hogy szép vagyok. Mindig is hihetetlenül önfejű, és makacs voltam. Olly sokszor mondogatta, hogy gyönyörű vagyok, meg a régebbi """pasijaim""" is, de a szüleim egyszer sem mondták. Anyámtól egyszer nem pazarolta rám a 'gyönyörű', de még a 'szép' jelzőt sem.
Mindenesetre Harry volt az az ember, akinek elhittem. Az a tökéletes ember, akinek elhittem volna bármit.
Ajaki egyre puhábbak lettek enyéim alatt, miközben újabb csókot leheltem a szájára. Nyelve lágyan érintette az alsó ajkamat, amibe teljesen beleborzongtam.
-Ezt eltűrném egész éjszaka.-vigyorgott, mikor elhúzódtam. Harry megjegyzését csak egy nyelv nyújtással nyugtáztam, majd lekászálódtam róla.-Hogy aludtál?-nézett rám kedvesen, miközben felült. Én is így tettem: török ülésbe telepedtem le egy fél méterre tőle.
-Pocsékul, mivel felkeltettél.-duzzogtam látványosan, de Harry csak közelebb húzódott hozzám. A nyakamat, és az arcomat puszilgatta.
-Sajnálom, de csak most volt időm.-suttogta.-És már nem bírtam nélküled.-tette hozzá, mire én felé fordultam.
Szemei még a sötétségben is csillogtak, viszont a zöldes színűk inkább feketének tűnt. Apám szemének volt ilyen színe. Vagyis nem igaz. Az ő szemei sötét kékek voltak, de az idegességtől mindig szinte feketének tűntek. Főként mikor mérges volt rám, és ordítozott.
-Minden rendben?-kereste a tekintetemet Harry, miután én az emlékek zömében elkezdtem az ölembe ejtett kezeimet tanulmányozni.-Zoe, te sírsz?-kérdezte rémülten.
-Nem.-ráztam a fejemet, miközben letöröltem a könnycseppet az arcomról.-Csak bele ment valami a szemembe.-tettem hozzá szipogva.
-Micsoda?-pislogott aggódva.
-Egy emlék.-mosolyodtam el szomorúan, miközben a fejemet a mellkasának támasztottam.-Jó, hogy itt vagy.-suttogtam, mire ő csak egy puszit nyomott a fejem búbjára.
-Zoe, mi a baj?-simogatta a hajamat. Nagy nehezen felegyenesedtem, és kisöpörtem az arcomból a vörös tincseket.
-Mennyit tudsz Olly-tól?-néztem rá kérdőn, mire ő az ajkába harapott. Eleget tudott ahhoz, hogy magától is megfejtse a problémámat.
-A te szádból szeretném hallani. Nem a testvéredéből.-mondta egy fél perc hallgatás után. Bólintottam.
-Akkor kezdjük az elejétől.-tűrtem be a kósza tincseket a fülem mögé.-Witham-ben születtem, '91-ben február 28-én. A szüleim Matthew Collins, és Stephany Wernt. Witham-ben éltem, egészen 15 éves koromig. Olly-ék a szomszédban laktak, innen született a több mint 19 éves barátságunk, ami később testvéri viszonyba ment át.
12 évesen diagnosztizáltak agydaganattal. Onnantól kezdve az egész életem megváltozott. Sorra jártam az orvosokat, új gyógyszereket teszteltek rajtam, hisz az volt csak ingyen, nekünk meg nem volt pénzünk a drágábbakra, amikről tudták, hogy hasznosak.
Szóval kísérleti patkány lettem, de ritkán kaptam meg a kezeléseket, így az orvosok nem adtak sok esélyt a gyógyulásomra. Én viszont a 15 születésnapomra mégis meggyógyultam. Az orvosok valahol ezt nevezték 'csodának', de igazából ők sem tudják, hogy ez hogyan történt.
Egy vér szerinti bátyám van, Blake Collins, aki akkor hagyott el, mikor a szüleim meghaltak, hét évvel ezelőtt. Anyáék egy autóbalesetben haltak meg, de eléggé zavaros volt a történet. Sok minden történt azon az estén, és a nagyja ki is esett.-Újabb könnycseppet töröltem le az arcomról, majd folytattam:-Mindenesetre Olly szülei befogadtak, és saját lányukként neveltek, három éven keresztül. Aztán mikor Olly jelentkezett az X Faktorba, és kiesett, ideköltöztem vele. Soha nem akartam kitűnni, így egyszerű munkát vállaltam egy lemezboltban, ahol később Olly egyik klipjét is forgatták.
Eddig egyetlen komoly kapcsolatom sem volt. A legtöbb pasim egy seggfej volt. Kettő közülük rendszeresen megvert, aminek a nyomai meg is maradtak. Sajnos ezekkel a srácokkal rossz társaságba keveredtem, és belefolytam a piás ügyeikbe is, pedig a gyógyszereim miatt egy csepp alkoholt sem ihatnék. Én mégis havonta minimum háromszor berúgok. Nem tehetek róla, nekem ennyi kell...-Még gondolkodtam, hogy mit mondjak, de hirtelen semmi más nem jutott eszembe.-Nagyjából ennyi. Ennyit ér az életem.-mondtam végül.
Harry végig engem nézett. Tekintetéből szomorúságot, és sajnálatot lehetett kiolvasni, de én pont ezt nem akartam elérni.
-Nem akarom, hogy sajnálj.-kezdtem.-Nem azért mondtam el neked, hogy sajnálj. Azért mondtam el, mert tudnod kell, hogy milyen emberbe szeretsz bele.-magyaráztam.-Feltéve ha belém szeretsz, egy ilyen lányba...Az előttem ülő fiú még mindig nem szólt semmit. Továbbra is engem nézett, ami egy idő után már kezdett eléggé zavarni.
-Mondj valamit, kérlek!-könyörögtem neki, hisz kezdtem aggódni, hogy fogja magát, és feláll.
Soha nem beszéltem még az életemről egy embernek sem, így ötletem sem volt, hogy milyen reakciót válthat ki ez a történet belőlük. Abba szinte teljesen biztos voltam, hogy sajnálni fognak, de egyéb ötletem egyáltalán nem volt.
-Most a legtöbb ember azt mondaná, hogy sajnálom, de mivel megkértél, hogy ne mondjam, így hát nem fogom.-kezdte, miközben a tekintete továbbra is rajtam ült.-Egyébként meg, meg kell mondanom: szerintem nem is sajnálom.-tette hozzá, mire nekem összeszaladt a szemöldököm.-Ha mind ez nem történik meg, talán soha nem ismerlek meg. Talán soha nem mentem volna be abba a teljesen átlagos zene boltba. Talán soha nem mentem volna pont oda hozzád. És talán soha nem lettem volna ott azon a szombat reggelen a nappaliba.-fejezte be. Őszinte mosoly ült ki az arcomra, talán évek óta először. Örültem, hogy Harry ezt mondja, mert reméltem is, hogy ezt fogja mondani.
-Kimondhatom?-néztem rá. Az ő arcára is halvány mosoly ült ki, miközben bólintott egyet.
-Mond.
-Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése