Sarah xx
Szokásomhoz híven az ébresztőórámat nyomkodva terpeszkedtem az ágyamon, miközben minden öt percben megnyomtam a készületéket, tudva, hogy végül úgyis beleunok az óra-nyomkodásban.Egy utolsót rávágtam a pittyegő szerkezetre, majd nyújtózkodtam egy párat (egy sor ásítással), hogy végleg kizökkenjek az ágyam kényeztető kényelméből.
A következő lépesem az volt, hogy átnyúltam az ébresztőórám felett, kezemmel a könyvemet kerestem, hogy reggeli kezdésnek beleolvassak, de az nem volt ott.
Riadtan pattant ki a szemem, és a kézfejem irányába pillantottam, de ez csak megerősítette az előbbi tapasztalataimat: a könyv tényleg nem volt ott.
-OLLY!-ordítottam a fogadott bátyámnak, ugyanis szinte biztos voltam benne, hogy ő vitte el ismét.
-MI VAN?-ordított vissza a földszintről. Nem zavartattuk magunkat minden esetre.
-HOVA A FENÉBE TETTED A KÖNYVEMET MÁR MEGINT?-kiabáltam vissza.
-Honnan a jó büdös bánatból tudjam, hogy hova raktad a nyomorult könyvedet?-lépett be a szobámba az említett srác. Ugyan péntek volt, és kb. hajnali 6 óra, ő mégis tökéletesen festett, mint mindig. De hát egy énekesnek mindig készen kell lennie, nemde?-Egyáltalán miért rajtam keresed folyton? Fay is elvihette!-vágott vissza sértődötten, és kente az egészet a tesójára.
-Olly, drága. Fay vagy három éve nem lakik itt.-néztem rá fáradtan, mire ő csak legyintett.
-Majd veszek neked másikat.-ivott bele a kávéjába. Látszott rajta, hogy fárasztom a kora reggeli hisztimmel,, de nem nagyon érdekelt.
-De ez dedikált volt.-biggyesztettem le a szám sarkát. A kedvenc John Green könyvem volt, ráadásul akkor írta nekem alá, mikor személyesen találkoztam vele, kb. két éve.
-Nem mindegy? Egyébként is Rákprémium volt. Olyat szinte bárhonnan szerezhetek.-nézett rám értetlenül. Valahol igaza volt, be kellett látnom.-Majd meg lesz... Vagy nem.-vonta meg a vállát, majd hátra hajtott fejjel ki itta az utolsó csepp kávét a Starbucks-os pohárból.
Mindig is lusta volt ahhoz, hogy akármit is csináljon a konyhába, így hát nem csoda, hogy képes elballagni a három utcával arrébb lévő kávézóba azért a két korty keserű cuccért. Igen, ebbe a srácba is nagyon sok logika szorult, de hát ő megteheti, hisz gazdag. Neki meg sem kottyan a napi 1font a kávéért.
Gyors kidobta a papír poharat a kukámba, és tapsolt kettőt.
-Na, egy-kettő. Kelés. Menned kell dolgozni.-mondta, mire én szép lassan felültem az ágyamon.
-Igenis, apu.-ásítottam, mire Olly csak a nyelvét nyújtotta rám. De szép is az élet, ha a fogadott tesóddal élsz.
Felálltam a puha matracról, de abban a pillanatban meg is kellett kapaszkodnom a szekrényem egyik polcában, mert annyira megszédültem.
A fa deszkán sorakozó CD-k, és könyvek zöme dedikált volt. A legtöbb Rákprémium volt, ahogy Olly mondta. Nagyjából mindegyik vagy tőle, vagy az egyik alapítványtól származik, hisz magamtól sosem találkozhattam volna híres emberekkel. Nem tartoztam azok közé a szerencsés emberek közé, akik gazdag családba születnek. Sőt. Mondhatni, hogy a szüleim hihetetlenül szegények voltak, így hát az is hatalmas csoda volt, hogy túléltem a rákot.
Kezeléseket jó ha két havonta egyszer kaptam, miközben hetente kellett volna, mégis túléltem. Az orvosok valahol ezt nevezték csodának, hisz nem adtak 30%-nál több esélyt a felgyógyulásomnak, mégis én álltam ott a szüleim temetésén 15 évesen.
Azt hiszem akkor tanultam meg, hogy milyen könnyen véget érhet az emberek élete. Hogy csak egy szempillantás, és máris alulról szagolod az ibolyát.
-Zoe!-zökkentett ki Olly a gondolataimból.-Jól vagy?-pislogott rám nagy kék szemeivel.
-Igen... öhm... Persze. Mond!-néztem rá kissé zavarodottan.
-Eldobjalak a boltba?-ajánlotta fel, hogy elvisz a boltig, a maga módján, de én csak mosolyogva megráztam a fejemet. Jól esett, hogy gondolt rám (amit általában nem szokott), de nem akartam a terhére lenni.
A srác bólintott, és már el is tűnt az ajtóból.
Komótosan másztam el a fürdőszobáig. A tükörben a szokásos fogadott: kócos, vörös haj... szeplős, nyúzott kép... és a rég nem látott szürke karikáim.
A hajam végéből a sárgás festék még mindig nem jött ki, ami eléggé meglepett, hiszen három hajmosással előbb el kellett volna tűnnie a "kimosható" színezéknek. Hát, ennyit erről.
A arcomra feltettem a szokásos vakolatot, ami elfedte a szeplős képemet, így máris jobban éreztem.
Smink, haj, fogmosás, parfüm, és már kész is voltam. Már csak a ruháim hiányoztak, így vissza vonszoltam magamat a szobámba. A járásomat leginkább egy zombiéhoz tudnám hasonlítani, de ez már meg szokott volt. A parketta a folyosón konkrétan egy vonalba ki volt koptatva a fürdő és a szobám közötti részen.
A karomon ugyanúgy csilingeltek a karkötők, mint bármikor máskor, de már-már fel sem tűntek. Maximum az, amikor nem voltak rajtam. Keresztek, fesztivál/buli belépők, Fay által fűzött darabok... Mindegyik egy-egy emlék a múltamból.
Egyszerű, de mégis csinos szerelést vettem fel, tudván, hogy úgyis pólót kell cserélnem a melóhoz: egy fekete farmer, farkasos póló, és egy kardigán.
A tükörképemet vizsgálgattam, de nem voltam vele meg elégedve. Valami még hiányzott...
-Elmentem.-dugta be a fejét Olly az ajtón. A szokásos fekete kalapja díszelgett a fején, mire én lekaptam azt a helyéről.
-Ezt kölcsön kérem. Köszi. Puszi.-intettem neki, majd rá csuktam az ajtót.
Máris sokkal jobban tetszett a látvány, így felkaptam a hátizsákomat, és elkezdtem belerámolni a cuccaimat.
Maximum tíz percet késtem a munkahelyemről, ami mondhatni új rekord. Heh. Egyre kevesebbet kések. Ez új.16 éves korom óta dolgozom a kis boltban, szóval több mint három éves, így nekem a késések zömét elnézik. Talán kicsit az ex-rákom miatt is, de ez nem tartozik bele a Rákprémiumba, mivel a rákos emberek általában nem dolgoznak, ami érthető.
A napom ugyanúgy telt, mint máskor. Jöttek-mentek a vevők, ráadásul mindenfélék: bunkók, kedvesek, érdeklődök, pénzesek... Szóval vagy egy 'Köszönöm'-mel köszöntek el, vagy egy 'Mekkora sz*r hely ez, hogy ezmegez nincsen!'. Ez szinte mindennapos volt.
Viszont a történet ott kezdett érdekes lenni, mikor megjelent Olly mostani barátnője.
-Ohh, Zoe, drágám!-szaladt be Sophie az üzlet helységbe. A magassarkúja még a puha szőnyegen is hangosan kopogott, miközben betopogott. A """"füstös"""" sminkje olyan szörnyen sikerült ezúttal, úgy nézett ki, mint egy panda, de sebaj. Neki ezt elnézzük.
-Na, megint kezdődik.-gondoltam, és felkaptam egy újabb köteg albumot.
-Sophie, szia!-erőltettem széles mosolyt a megfáradt arcomra. Meg kell mondjam: nehezemre esett mosolyogni, főként erre a kikent plasztikcicára. De hát, Olly tudja. Nem az én ízlésem.
Tovább pakolásztam a CD-ket, miközben próbáltam Sophie-ra is figyelni.
-Juj, tudod most leárazás van a plázában, és gondoltam elmehetnénk. Olly úgyis adott egy kis költő pénzt, és hát, tudod, nem szeretek egyedül vásárolgatni, így jól jönne mellém a legeslegjobb barinőm.-vigyorgott (vagy inkább vicsorgott) a mellettem álló lány, mire én összehúzott szemöldökkel raktam le az utolsó albumot.
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy van olyan szó összetétel, amit az imént használt, de nem is izgattam magam rajta sokáig.
-Öhm... Amint látod dolgozom.-böktem a lemezekre, de a csaj csak értetlenül pislogott.
-Hát, akkor hagyd abba...?-értetlenkedett széttárt kézzel, mire én hallottam, hogy a mögöttem lévő kollégáim próbálják elfojtani a röhögésüket.
-Sophie, ez... Ez nem így működik...-fogtam a fejemet.-Majd valamikor máskor, oké?-próbáltam elküldeni finoman. Szerencsém volt: megértette, hogy nem érek rá.
-Akkor majd hívlak, okcsi?-vigyorgott, mire én bólintottam, így végre kióhajtott topogni az üzletből, de úgy, hogy majdnem fellökött egy éppen befelé igyekező srácot.
-Ha még tudna járni azokban a förtelmes cipőkben...-néztem utána, miközben a halántékomat masszíroztam, és az előttem lévő polcon megtámasztottam a könyökömet.
Valahogy így próbáltam túl tenni magamat az előbb ért Sophie vs. IQ traumámon, de nem nagy sikerült.
-Öhm, hello!-hallottam egy srác hangját, mire felkaptam a fejemet.
Egy hozzám hasonló korú fiú állt mellettem, és kissé zavartnak tűnt. Barna, göndör fürtjeit egy amerikai zászló mintás pántszerűség fogta hátra. Kacér fél mosolyt villantott, mire én enyhén zavarba jöttem.
-Izé... Segíthetek?-próbáltam visszazökkenni a valóságba, ugyanis amiatt a mosoly miatt kissé elkalandoztam.
-Ami azt illeti igen.-mondta. Mély hangja volt, de mégis cirógató.-Ezt a lemezt keresem. Itt kapható?-nyomott a kezembe egy papír darabot. Olly Murs - Riht Place Right Time olvastam magamban, mire okvetlenül is felnevettem. Persze, hogy én fogom ki magamnak az olyan pasikat, akik a bátyám zenéjét hallgatják.
-Igen.-bólogattam mosolyogva, majd két sorral arrább léptem, és elkezdtem keresni a bátyám lemezét.-Barátnőnek lesz?-húztam elő a sok lemez közül azt, amelyiket kerestem.
Legbelül reménykedtem, hogy nem ő hallgatja, hisz igen, srácok is szokták venni Olly lemezét, de akkor általában barátnőnek, vagy lány barátnak, és lesz valamilyen alkalomra.
-Nem... Ami azt illeti magának az énekesnek.-mosolygott a gyerek is. Mindenféle verziót vártam, de erre a válaszra pont nem számítottam.
-Már bocsánat a kíváncsiskodásomért, de mégis miért vennéd meg valakinek a saját albumát?-szegeztem neki a kérdést, hisz ennek valahogy semmi értelme nem volt.
A srác pár másodpercig gondolkodott, hogy elmondja e választ, vagy hagyja, hogy halálom napjáig azon törjem a fejemet, hogy miért akarja megvenni a bátyámnak a saját lemezét, de végül csak elárulta a nagy tervét:-A srácnak születésnapja lesz nem sokára, és kell az ajándékhoz.-magyarázta, de ez nekem kissé sántított, ugyanis október közepe volt.
-Olly-nak májusban van a születésnapja.-vigyorogtam ördögien.-Na erre mit lépsz, kis anyám?-gondoltam magamban, mire a srác megnyalta az alsó ajkát.
Kuncogott, miközben kisfiús mosoly ült ki a képére.-Rajongó?-húzta fel a szemöldökét, de az aranyos vigyora nem tűnt el.
-Inkább úgy mondanám, hogy a húga.-tettem csípőre az egyik kezemet, a másikkal pedig a pultnak támaszkodtam, de őszintén megmondom: halvány lila ötletem sincs, hogy hogy nem omlott össze az a rozoga fa tákolmány.
-Te vagy Zoella?-ült ki döbbent vigyor a fiú arcára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése