8½. Story of her life

Hello, üdv, sziasztok! Ugyan nem gyűlt ki a két komment (miért vagytok ilyen hihetetlenül makacsok?!), de szeretetem jeléül itt az új rész! Remélem örültök! Jó olvasást! 

Sarah. xx

Harry szemszöge

Hajnali kettő lehetett, mikor odaértem Olly-ék házához. Fáradt voltam, teljesen kimerültem az egész heti próbákban, de nem érdekelt: látnom kellett Zoe-t. Hihetetlenül hiányzott. 

Ahogy kiszálltam a taxiból, rögtön meg torpantam az ajtó előtt. Nem akartam csak úgy becsöngetni, hisz biztosan aludtak már. Főként Olly, akinek másnap koncertje volt. Így hát küldtem Zoe-nak egy SMS-t.

Direkt hülye becenéven szólítottam meg a lányt, hisz mindig is utálta ha Olly becézi. Gondoltam tőlem sem fogja elfogadni, és ez így is lett. 

Sejtettem, hogy felébresztettem, de direkt nem kértem bocsánatot. Látni akartam, bármilyen áron. 

"Akkor feljöhetek?" írtam neki végül, mire csak azt hallottam, hogy az ablaka kinyílik. Mosolyogva pillantottam fel a telefonomra. Kócosan, és fáradtan nézett le rám. 

-Akkor beengedsz?-mosolyogtam boldogan, de ő csak az ablak párkányra mutatott:-Mássz fel, Hazz.

Na ezt végképp nem tudtam hova tenni. Komolyan azt akarja, hogy felmásszak hozzá? Mire találták ki a bejárati ajtót, drága Zoella?

-Legyen.-vontam meg a vállát, majd átugrottam a kerítésen, és egyenesen az ablaka alá léptem. 

Maximum kettő-három méter magasan lehetett az párkánya, ami nem volt egy nagy távolság. Legalábbis számomra nem. Az alatta lévő ablakhoz léptem, és először arra tápászkodtam fel, remélve, hogy nem törik össze alattam. 

Végül alig pár perc alatt felértem Zoe-hoz, anélkül, hogy leszakadt volna valami a ház oldaláról. Na. Milyen jó vagyok.

-Most már bejöhetek?-mosolyogtam rá. Zoe arca teljesen ellágyult, mintha nem is zavarná, hogy felkeltettem. Bólintott, hogy bejöhetek. 

Vörös hajtincsei rakoncátlanul hullottak az arcába. Szeplői még a sötétben is kirajzolódtak a tökéletes bőrén, és a gyönyörű kék szemei csak úgy csillogtak. Még így is tökéletesen nézett ki. 

-Harry, nem kéne beleesni még egy olyan lányba, aki úgy is egy hónap után dobni fog.-emlékeztettem magamat, de hiába. A látványa teljesen megszédített.

Elállt az ablak elől, és engedte, hogy bemenjek. Szinte fel sem tűnt a hatalmas kupi, egészen addig, amíg le nem lépve a párkányról, meg nem csúsztam valamin. Mintha ezt Zoe előre látta volna, megindult felém, hogy segítsen, de ez nem teljesen így alakult. 

Elvesztettem az egyensúlyomat, és kifordultam alólam a lábam, Zoe pedig a pólómba kapaszkodva egyenesen rám esett. Nagyot puffanva értünk földet. Én feküdtem alul, a lány meg közvetlen felettem. Szinte rajtam ült. 

-Szóval te így csinálod?-kuncogtam.-Meg mondod a pasiknak, hogy másszanak fel, aztán szó szerint letepered őket?-néztem fel rá kérdőn. Két kezével a fejem mellett támasztotta magát, hogy ne feküdjön teljesen rajtam. Éreztem a leheletét az arcomon. 

-A legtöbben nem másztak fel.-húzta el a száját.-Igazából te vagy az első.-mondta végül, mire nekem össze szaladt a szemöldököm. 

-Senki sem mászott fel egy ilyen gyönyörűségért?-néztem rá szomorúan, de ő csak felnevetett. Nem hitte el, hogy szép. Látszott rajta, hogy nem hisz nekem. 

-Ohh, fogd be, Styles!-mosolygott vidáman, majd ajkaival letámadott.

Lágyan, és bátran csókolt. A legtöbb lány mindig félt a csalódástól, és ezt a csókjukon is érezni lehetett, de Zoe más volt. Nagyjából mindenben. Magabiztos, vadabb lány volt. Ahogy Olly-tól tudtam, nagyon önfejű, és makacs tudott lenni, de velem valahogy másképp viselkedett. 

-Ezt eltűrném egész éjszaka.-vigyorogtam, mikor elhúzódott tőlem, de válasz helyett csak egy nyelvnyújtást kaptam.-Hogy aludtál?-néztem rá kedvesen, miközben felültem. Ő is hasonlóképpen tett: törökülésbe elhelyezkedett velem szemben. 

-Pocsékul, mivel felkeltettél.-játszotta a sértődöttet.
Közelebb húzódtam hozzá, és elkezdtem puszilgatni az arcát, meg a nyakát, hogy megenyhüljön. 

-Sajnálom, de csak most volt időm.-suttogtam.-És már nem bírtam nélküled.-tettem hozzá akaratlanul, mire ő rám kapta a tekintetét. 

Másodpercekig csak engem bámult, teljesen üres tekintettel, aztán az ölébe ejtett kezét kezdte tanulmányozni. Volt valami a szemében. Valami megmagyarázhatatlan szomorúság. 

-Minden rendben?-kerestem a tekintetét, hisz nem nagyon tudtam hova tenni, hogy így hirtelen elkámpicsorodott.-Zoe, te sírsz?-kérdeztem rémülten. Gyűlöltem, mikor egy lány sírt, hisz nem tudtam hogyan kezelni. 

-Nem.-rázta a fejét, és durván letörölte a könnyeket az arcáról. Mindig is erősnek mutatta magát, de belül törött volt, és ez most nagyon látszott rajta. Erős akart lenni, de nem tudott. Eltörött a mécses.-Csak bele ment valami a szemembe.-tette hozzá szipogva. 

-Micsoda?

-Egy emlék.-mosolygott szomorúan, majd a fejét a mellkasomnak támasztott. Óvatosan öleltem át a hátát, miközben ő suttogva hozzá tette:-Jó, hogy itt vagy.

Egy puszit nyomta a feje búbjára. A hajának kellemes, barackos illata volt. Szinte cirógatott. 

-Zoe, mi a baj?-szegeztem neki lehető legkedvesebben a kérdést, bár legbelül nagyon jól tudtam, hogy mi bántja.

Erőt vett magán, és felegyenesedett. Kérdőn nézett rám, miközben feltette a kérdést:-Mennyit tudsz Olly-tól?

Az ajkamba haraptam. Tudta, hogy Olly mesélt nekem. Tudta jól, hogy sejtem mi a probléma forrása. 

-A te szádból szeretném hallani. Nem a testvéredéből.-mondtam végül, mert ezt találtam a legjobb válasznak. Nem számított, hogy mit mesélt nekem a bátyja: az ő tőle akartam hallani a történetét. Nem mástól.

Így hát belekezdett. Elmondta, hogy hol, és mikor született. Hogy kik a szülei. Mindent elmesélt. A betegségétől kezdve, hogy hogyan találkoztak Olly-val. Mindent. Én pedig csak csöndben hallgattam, és végig őt néztem. 

Néztem, ahogy beszél, beszél és beszél. Egy-egy résznél újabb könnycsepp tűnt fel a szeme sarkába, de rögtön le is törölte.

Elkezdett bízni bennem. Elmesélte az egész életét, és ez annak a jele volt, hogy elkezdett bízni bennem. Olly direkt figyelmeztetett, hogy nehezen fog megbízni bennem, hisz teljesen bizalmatlan az emberekkel. Az okát nem említette, de ahogy leszűrtem a történetéből, Blake miatt. Sokat jelentett neki a testvére, és nagy űrt hagyott maga után. 

-Nagyjából ennyi. Ennyit ér az életem.-mondta végül, de én egy szót sem tudtam ki nyögni. Csak rezzenéstelen arccal bámultam rá, és gondolkodtam. 

Az a lány, aki ott ült előttem, akit millió darabra törtek az emberek, képes volt őszintén mosolyogni azon a szombati napon, mikor megkértem, hogy legyen a barátnőm. Az ilyen emberek az igazi túlélők. 

-Nem akarom, hogy sajnálj.-kezdte.-Nem azért mondtam el neked, hogy sajnálj. Azért mondtam el, mert tudnod kell, hogy milyen emberbe szeretsz bele.-magyarázta.-Feltéve ha belém szeretsz, egy ilyen lányba...

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy igenis belé szerettem. Sajnos, nem sajnos, beleestem egy ilyen lehetetlen lányba. 

A felismeréstől egyszerűen nem bírtam továbbra sem megszólalni. A szívem vadult vert, és már a számra álltak a szavak, még sem jött ki rajta egy hang sem. 

-Mondj valamit, kérlek!-könyörgött. Látszott a szemében, hogy fél, hogy ott hagyom emiatt. 

-Most a legtöbb ember azt mondaná, hogy sajnálom, de mivel megkértél, hogy ne mondjam, így hát nem fogom.-kezdtem, miközben továbbra is őt néztem. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem.-Egyébként meg, meg kell mondanom: szerintem nem is sajnálom.-tettem hozzá, mire a lány szemöldöke összeszaladt. Nem tudta hova tenni a megjegyzésemet.-Ha mind ez nem történik meg, talán soha nem ismerlek meg. Talán soha nem mentem volna be abba a teljesen átlagos zene boltba. Talán soha nem mentem volna pont oda hozzád. És talán soha nem lettem volna ott azon a szombat reggelen a nappaliba.-fejeztem be mosolyogva. 

Újabb szívből jövő mosoly ült ki az arcára, egy hét alatt másodjára.

-Kimondhatom?-nézett rám vigyorogva.

Nagyon jól tudtam, hogy mit akar kimondani, így bólintottam.-Mond.

-Szeretlek.-mosolygott továbbra is. 

Látszott rajta, hogy boldog. Őszintén boldog.